Leruccanhatnánk a tengerhez. Ez szinte csak egy ugrás, mivel a Genf-Genova távolság az itteni szememmel Budapest-Balaton. A távolságot, mint üveggolyót szükíti a tény, hogy nem egy másik tóhoz, hanem a nagy-kék-sós tengerhez erkezünk. 4 óra alatt lennt voltunk Genovában, ami egy hatalmas kikötöváros. Azt, hogy hatalmas, nem csak úgy kell érteni, hogy nagy, hanem hogy igazán HATALMAS. Horizontálisan mindenképp, de vertikálisan is meglepöen. Én korábban nem olvastam sehol az olasz építészetröl, de az olaszok kitaláltak valamit amit korábban sehol sem tapasztaltam. (Ezekhez a felfedezésekhez hozzátartozik az a tény, hogy én kb. 10 éves korom óta nem jártam olasz városban.) A domborzati viszonyokat adottságnak véve természetes, hogy a városok nagy része dombokra épül, amitöl az egyik ház alacsonyabb a másiknál. Erre azt találták ki -szeritnem-, hogy szintbe hozzák a különbözö épületeket évek kemény munkájával. Csakhogy úgy jártak, mint az egyszeri szabólegény, aki hol az egyik ujját vágta rövidebbre a kabátnak, hol a másikat, és a végén elöállt egy mellénnyel. Csak ök egy ilyen pszeudo-konfekció koncepcióval dolgoztak és valamelyik épület mindig magasabb lett mint a többi, ugyhogy kezdhették elölröl. Füszerezve ezt a látványt azzal, hogy a magasításkor egy teljesen más stílussal és szinnel próbálkoztak, amitöl egy hihetetlen forma és színkavalkáddá vált a város. Ez inkább a régi városrészre igaz, ahol volt elég idejük ezen a projekten dolgozni. Ott a város kb. 4 vertikális szinten helyezkedik el, és nem csak epületek szintjén, hanem utcák, autóutak, járdák, üzletek és minden. Nagyon furcsa, mint egy futurisztikus film díszlet. Emlékszel a '12 MAJOM' -ban a katakombákra, ahonnan Brucékat mindig visszaküldik? Kicsit olyan, kicsit pedig, mint az 'ÖTÖDIK ELEM'-ben az ürváros. Ahol pedig csak 3 szint van, ott már látsz egy traktort és néhány markolót a kibontott járda alatt dolgozni, ahogy egy borzasztó gödröt ásnak ki egy újabb szinten épülö céltárgynak. Mondjuk parkoló, de semmiképpen sem fedett, mert akkor elveszik a többszintes város lényege, az élettér. Akkor csak emeletek lennének, de igy egy elképesztö függökert.

Ebben az óvárosi részben bolyongtunk este, mikor megérkeztünk pénteken. Elég jól kiismeri magát a ember, mert nincsenek autók (hiszen azok a 4. szinten a város felett átívelö autópályán vagy az egyel alatta található szintén a levegöben lógó autóúton közlekednek) és ezek a régi utcák kb. 1.5 méter szélesek felfelé az égig érnek, és áttekinthetetlen labirintusukban kóborolva önkéntelenül is kiismered magad pár óra után. Meglepö dolgokat talál az ember ezekben a kicsit piszkos véget nem erö sikátorokban, mint például pici templomok a falak szorításában vagy éppen hatalmas katedrális egy váratlan forduló után.

Szállást már nem kerestünk hanem egy csendes, nyugodt templomhoz hajtottunk ahol reméltük nem fognak hajnalok hajnalán randalirozni és szobává alakítottuk a Volvo macskát. A lehajtott hátso ülésekkel kapott kb. 2 méter hosszú normál ágy méretü területre terítve a hozott takarókat és állatböröket álomba merültünk. (Erre jo a sötétített üveg hátul, már régen vártam, hogy a gyakorlatban is kipróbáljam.) Reggel vad harangozásra keltünk, de csak 10 órakor, úgyhogy ebböl is látszik, hogy cseppet sem volt kényelmetlen a helyzet. Lesétáltunk a kikötöhöz és nappali fényben is megcsodáltuk a vitorlásokat és a pálmafákat. Ez csak egy setány nem homok és strand. Kávézás, tenger bámulása, sajtos pizza szelet majszolása, ami semmiben sem emlékeztet a Pizza Hut ízeire. A kikötöben van egy robosztus fa vitorlás a régi idökböl (furcsa módon az is emeletesre van építve) de annyira igazi, hogy szinte vártam mikor tünik fel Gregory Peck a fedélzeteten hátratett kézzel vadul krákogva. Ahol nem ez van, ott csupa teherhajó és gyár foglalja a vizet és a partot, meghiúsítva minden nyugodott szemlélödést. Ilyen szempontból unalmas a város, mert a gazdasági megfontolások elvonták a teljes tengerpartot az egy óvárosi vitorlás kikötötöl eltekintve.

Kora délutánig kinézelödtük magunkat és az igazi tengerpart felé vettük az irányt. 3 órával és egy hosszú szerpentin úttal késöbb megérkeztünk egy rejtett kis városba a Cinque Terre területén, ahova út is alig vezetett és egy parkolóhely kibérlése után (a városba nem lehetett behajtani) végre nekiláthattunk annak amiért jöttünk. A semmittevésnek. Ha azt mondom, hogy a part kavicsos volt akkor meg nem mondtam semmit, mert ezek a kavicsok óriások kavicsai voltak. Gólyaként lépdeltünk egyikröl a másikra és a legkisebb is nyomott vagy egy cementeszsáknyit. Kivétel nélkül csupa kerekded forma volt a part, a víz az összes tömböt szép simára és gömbölyüre formálta. Az emberi találékonyság persze ezt a rendezetlenséget is igyekezte úgy formálni, hogy kényelmes fekhelyül szolgáljon, de hogyan tudsz egy feldölt hóemberböl nyugágyat varázsolni. Szóval elmondhatom, hogy 100 jogival töltöttük a hét végét. Mi kivalasztottunk egy lapos még nem gömbölyített formát és azt birtokoltuk 2 napig. Jó idöt fogtunk ki és a víz is kellemes volt, de föleg sós, amit már nagyon vártam mert ez rögtön a nyaralást juttatja az eszembe, meg ha csak 2 napra is. És a víz, az annyira tiszta volt, hogy szó szerint halrajokban úsztunk. Ha tehettem volna ki sem jövök a vízböl csak bámulok lefelé naphosszat. Vettünk még magunkhoz késöbb kagylót föve és bort hütve. Vasárnap este 8-kor bírtunk csak visszaindulni, ami kicsit rávilágít a máig bizonytalan állapotomra is, mivel 3 körül jutottunk el az ágyig, de legalább nyaraltunk Olaszba, mégha csak 2 napig is... Anyámék még mindig Görögben vannak, de hugomék már jönnek vissza Magyarba holnap.

Nyaraljon velünk! Rugalmas elhelyezés, állandó körülmények. Kényelmes környezet, figyelmes személyzet. Hotel Volvo.

Ha kutyát látok ökölbe szorul a kezem...

Kicsit hült az idö, a múltkor egy egész estén át a Lackó lakásában álltunk a halószoba ablakánál, ami a tóra néz és bámultuk a tó felett a vihart. Kb. 25 villámot számoltam percenként és olyat is láttam amit még sohasem. Vízszintes villámlás végig a tó felett olyan 60 kilóméter hosszan. Teljesen durva volt. Mikor utána pislogni kezdesz vagy csak behunyod a szemed akkor is látod a villámok fényét a retinádon. Azért voltunk ott egész este, mert a Lackónak névnapja volt és az Eszti (barátnöje) fözött gulyás levest és pudingot és ott játszottuk a magyar kolóniát. Atjött a Sarp is és el volt ájulva az igazi gulyástól. Föleg azért mert 'teflon-szájú' Lackó belenyomott a szerencsétlen török levesébe 10 deka pirosaranyat, amitöl az ehetetlenségig erös lett. Miután fellocsoltuk az "igazi gulyás" okozta ájulásból, a srác mosolyogva ette, és csak késöbb mondta, hogy legközelebb szívesen kiprobálná, hogy milyen az ize. A Lackó szerint jobban kijön a bukéja ha teszel bele rengeteget a 'redhot-gold'-ból. (ld. Piros arany by Laszlo Kovax) Hülye ez, azt hiszi, hogy mi vagyunk a Fehérló Fiai.

Sose felejtem el, amikor a Snuci telkén voltunk Velencén és megpróbáltuk elöadni, a "mézédes csemegepaprika" számot. Ez abból áll, hogy egy méregerös zöldpaprikát olyan arccal kell elfogyasztani, hogy a gyanútlan szemlelö, akit kóstolásra invitálsz, szemrebbenés nélkül harapjon egy jóizüt a zöldségból. A hatás frenetikus, ha bejön. A fenti történetben a Snuci figyelmeztetett, hogy ne játszunk az étellel, mert a nagyapja valami titkos helyröl szerzi be azt. A mi feladatunk volt azt állítani, hogy ez lehetetlen, mert a paprika egyáltalán nem erös, jöjjön kóstolja meg, aztán haraptunk. 3 falatig bírtuk ketten a Gyulával a csapásmérö zöldpaprika hatását, de mielött a Snuci csatlakozhatott volna, rángatózó arccal és elcsukló hanggal még utóljára hörögtünk egy "hmmm naggyon fihnom..."-at és a nézök mulatságára bemenekültünk az éléskamrába, ahol a következö pár órában hatás semlegesítéssel foglalkoztunk. Egyébként eredménytelenül, de azért lejegyzem, hogy semmilyen lekvár, sem gyümölcs vagy befött, sem pedig különféle füstölt kolbászok, sem 5 deka disznózsír egyben lenyelése, sem egyéb csípös savanyúságok nem képesek a száj eredeti PH értékét helyreállítani. A zöldpaprika külöleges biologiai fegyver. A nagy mennyiségü fogkrém emberi szervezetbe juttatása volt az utolsó ötletem, ami az eröspaprika komponenseivel reakcióba lépve elviselhetetlenül keserü ízzel robbant. "Ez a vég..." -gondolta a föhös aztán a csap meletti WC-re esett a pillantása. Alternatív megkönyebbülést keresve vállat vont és gombolni kezdte a sliccét. A másodperc töredéke alatt jutott el lágyékától az agyáig a perzselö fájdalom, a fejében ezer légvédelmi sziréna vonyított fel hirtelen, ahogy a lábai megrogytak és lassan a csempének dölve a földre csúszott. Jól megtréfáltuk a Snucit...

Szombaton voltunk sétahajózni a szüleimmel, akik hétvére látogattak. A tó másik partjára kirándultunk, ahol van egy kis középkori város, ékszerdoboz, kicsi házak és utcák, Yvoire-nak hívják. Ettünk fondüt és éreztük, hogy ez Franciaország. Kellemes volt, ültünk az árnyékban mártogattuk a kenyeret a sajtba és kortyoltuk a hüvos sört. Vasárnap meg átmentünk Divonne-ba, ahol van egy nagy francia piac, ott szoktam vásárolni zöldséget meg húst, mert kb. felébe kerül, mint Svájcban, nagy vásári forgatag van, kiabálással, meg fapapucsos östermelökkel, nagy bajuszban. Ott minden vagyonunkat sajtra váltottuk (apám adott körülményék között gasztronómiai ámokfutóvá válik), aztán mentünk tovább egy másik városba Gruyere-be, ahol nagyüzemben gyártják ezeket a malomkerék nagyságú sajtokat (hihetetlen, de Gruyere sajtnak hívják) és megmutatják, hogy hogyan. Van ott vár is, szintén középkori és kis házak és utcák. Mindenhol ez van, mintha az egesz vidék egy Merle Francia Historiák díszlet lenne. Ott is ettünk egy tajjellegü ételt. Rachlet. Az meg olyan, hogy faszénparázzsal olvasztják a sajt felszínét amit késsel lekaparnak, amikor megolvadt egy vékony rész, rákenik föttkrumplira és tesznek a tetejére kis szárított sonkát és egy pici gyöngyhagymát. Ilyen katonákat csináltunk és élveztük, ahogy a lassan dermedö, de a forró krumpli szelettöl langyos sajt, szétolvad a szájban, a hagyma pedig diszkrét pukkanással pattan szét az íz csúcsán, savanyúan, nyugtatva.

A sajtbemutatóról, ami a gyártás titkait fedi fel, ezek után lemaradtunk, de láttam üvegfal mögött a sajtok végtelen hosszú sorait, ahogy, mint egy könyvtárban sorakoznak, ezer sorban, ezer polcon. És egy pici gép haladt a sorok között és felnyújtotta a fémkarját, óvatosan levett egy nagy sajtot, megfordította, lemosta pörgös kefékkel (a sajtot állítólag lisztes vízzel mossák, és az megkeményedik és egyre vastagabb réteg lesz kivül, amit meg is eszünk késobb, fogyasztáskor), és megfordítva visszatette a polcra. Lenyügözö volt ahogy felismerte a kis müszemével, hogy hol van sajt és sorban forgatta meg mosta öket. Azon goldolkoztam, hogy kb. ez az egyetlen része, amit ha elöre elmondják, nem hiszem el, hogy nem ember csinálja. Ezek szerint híres Gruyere-i sajtot robotok gyártják. Aldjuk a neved Isaac Asimov. Késö este mentünk haza, de annyira nem késön, hogy ne együnk a tóparton csigát.  Apám nem gyözte hangsulyozni a hétvége korábbi pillanataiban, hogy a csiga a kedvenc francia étele és nem mehet haza úgy, hogy nem eszik. Ugyhogy ettünk. Rá kellett jönnöm, hogy nem szeretem, csak a kagylót, foghagymás-tejszínes lében ússzanak a kis kagylók és szürccccsssss kiszippantod belöle. Ezzel szemben a csigából kitesznek 12-t egy tányérra a pici villával kipiszkálod a jószágot a házából, ami szépen meg van fözve-füszereve, és visszadugva a házába. De ez még nem gáz, hogy egy tucat csiga a fél fogadra sem elég, hanem az a gond, hogy zuzapörkölt íze van. De hát 12 kis falatka zuzapörkölt, az mégis csak nevetséges.

Annyira jó, hogy nyár van. Meg az is, hogy nem a pesti beton-rengetegben viselem a nyakkendös jelmezt. Fogalmam sincs miért hívják a Genfi-tavat Lac Lemannak. Lehetne akkor már Lac Balaton. Az legalabb hangzik valahogy. Azt el kell ismernem, hogy a víz valójában egész normális hömérsékletüre tud melegedni. A mai 23-25 fok minden szempontból ideálisnak mondható. Mindig szeretem volna kipróbálni, hogy milyen lehet a Balaton partján lakni és dolgozni, és most végre annyi év után belekóstolunk. Munka után akár minden nap lemehetünk a strandra és a délután hátralevö részét a füben heverészve tölthetjük, néha úszva egyet a tóban, barnulva és bambulva. A strand neve PLAGE (plázs) és hangulatra megegyezik bármelyik kisebb szabad-straddal Balatonfüzfötöl Keszthelyig. Kellemes méretü füves terület, elöször térdig majd nyakig érö víz, ami lendületesen mélyül egészen 350 méterig. Ez egy kicsit ilyesztö. A vizben, úszó stég, trambulin és ugródeszka. Található még néhány ping-pong asztal, egy kiülös étterem-fagyizó, lámpákkal és ernyökkel, valamint egy Zuglói lakótelepet idezö szönyegporoló, amin évek óta óvodások lógnak szönyeg helyett. Melegebb napokon törülközö ér pokrócot a füben, az embertömeg, mint élö massza pörkölödik a napon és türi a tollas es röplabda támadásokat. Hét közben ez a tömeg inkább a helyi értelmiségiekre korlátozódik, akik esténként összegyülnek egy kis rekreációs dohányzásra.

A könnyüdrogok liberalizációja ebben a kis konzervatívnak mondott országban sem zajlott zökkenömentesen. A 90-es évek közepén megválasztott baloldali kormány prominens képviselöi sorban nyújtották igényüket a dekriminalizációra és az öket követö középkorú tömegek magasra emelték a rekreáció és a szabad szellem zászlóját. HEJ. Valószínüleg fontos momentum volt ebben a folyamatban, hogy nem kizárólag a lázadó fiatal tömegek próbálták életmódjukat legitimizálni. A svájci helyzet odaáig fajult, hogy a 90-es évek végére bizonyos kanotonkban engedelyezték caffee shopok megnyitását a holland példát követve. Mivel a rendszer fenntartását a közbiztonság szintjének változatlanságához kapcsolták, a következö jobboldali kormány csak a törvényi szabályzás drákói szigorán csiszolt, hogy azok igazodjanak a kialakult helyzethez. Ez a mozzanat kapott jelentös média viszhangot tavaly tavasszal, amikor a világsajtó azzal volt tele, hogy a svájci parlamnet legalizálja a füvet. Pedig hol voltak már attól...Sajnos a globális gazdasági recesszió hullámai Svájcot sem hagyták érintetlenül és a munkanélküliség emelkedésével a közbiztonság talpára sílécet csatoltak és útjára engedték. Az elsö intézkedések között természetesen bezáratták a shopokat, mint a bün melegágyait. A tömegek tolarenciája szerencsére nem hullámvasút, így akik 10 év alatt hozzászoktak a marihuánás cigaretta látványához, azok ma sem kiálltanak gyilkost, ha strandon valaki dohányt morzsol a tenyerébe. A terjesztés korábban nyilvános rendszere egy megtürt, bár nem támogatott földalatti mozgalommá alakult, mindenki számára elérhetö csatornákkal. A diszkréció szerepe jelentössen megnött a korábbi állapotokhoz képest, így saját megfigyeléseimet alapul véve azt kell mondjam, hogy a teljes lakosság legfeljebb 60%-a folyamodik a marihuána nyújtotta felfrissüléshez. De hülyén nézne ki ha nekik mind rehabilitációs kurzusokon kellene részt venni.

Szert tettünk a múltban egy saját kis szigetre a tavon egy vitorláshajó képében és ennek számtalan elönyét élvezzük. Ezzel a munkával az a probléma, hogy az embernek totális kikapcsolódásra van szüksége a hét végén ahhoz, hogy a rákövetkezö héten is maradéktalanul kiélvezze a munka nyújtotta 'gyönyöröket'. Amint véget ért a sí szezon és nem mentünk fel többet péntek délután a hegyekbe, nagyon lehangolttá váltunk és minden hetfö maga volt a szenvedés. Voltak persze kikapcsoló programok, autózás vidékre, kirándulás, vendégség, de az a néhány hétvége amikor csak otthon pihentünk nyilvánvalová tette, hogy valami hianyzik a mi szerencsetlen életünkböl. Ha már nincsen se hó, se jég, de még mindig hajtja az embert valami, the need for speed, ahogy az angol mondja, akkor keresni kell egy alkalmatosságot. Egy 'HobieCat 18' például jó választás. Nézelödtünk már a Lackóval egy ideje, hogy milyen hajó lenne a megfelelö. Sok probléma van ám egy ilyen hajó kiválasztásánál, mert ami gyorsan megy, az kicsi és nem lehet aludni rajta, amin lehet, az meg csigalassú és nagyon drága. A Genfi tónak a Garda tóval szemben megvan az a hátránya, hogy nincsen rajta állandó szélirány, sem pedig állandó szél. Az átlagos szél erösség 2-3 beaufort körül van, ami csak jóindulattal nevezhetö száguldásnak. Persze a megfelelo hajoval...Sok hét keresés után a Lackó rábukkant egy katamarán hirdetésre, amelyik tipust többen ajánlottak, mivel jó nagy vitorlája van, amihez képest elenyészö a 2 kis hajótest vízzel szemben kifejtett ellenállása. Idösebbeknek nem ajánlott, teljesen alkalmatlan sörözésre és csajozásra, elég kényelmetlen, mivel egy széles vászonlapon kívül nem áll semmiböl, de ezzel szemben a tó leggyorsabb hajója ebben a kategóriában. Persze nem úgy ahogy mi vitorlázunk vele, de azért haladunk. A nagyvitorlát a kocsiban tartom, és bármelyik délután amikor alkalmas az idö lerobogunk a kikötöbe felhúzzuk a vitorlakat és 2-3 órat barangolunk a vízen naplementéig. Mindig bosszantott, bár az iroda ablakából pont rálátok a tó túloldalán a Mont Blanc csúcsára, ami bevallom tiszta idöben páratlan élmény, azonban a naplementét nem látni mivel az a hátunk mögött Jura hegységben nyugszik és teljesen kitakarják a közbe esö erdök és dombok. Orült frusztráló. Most ez a probléma is megoldódott, mert a tó közepéröl remek kilátás nyílik minden irányba.

Az utóbbi pár hét összes kiemelkedö élménye ehhez a hajócsodához kötödik, ami 18 láb hosszú (5.5 méter), 15 nm vitorlafelület tartozik hozzá, ami egy elképesztöen magas árbócon helyezkedik el, és az összes misztikus kötélzet és csiga és szorító megtalálható rajta. Volt mit frissíteni a tudásomon, mert utoljára a Gergökével vitorláztunk ilyen intenzíven a Balatonon amikor a vizsgát tettük le. Azért 2 hét után megint megvolt az összes jól csengö név, a schotok, latnik, vantik, szálingok és seklik. Szereztem ajándékba néhány jó állapotú szörfös ruhát a hideg napokra (respcet Réthy Gábor) így a hüvösebb estéken is akadály nélkül indulunk megküzdeni az elemekkel. És ez nem csak szófordulat. Az elsö igazán szeles napon hárman indultunk a tóra Varjúval és Lackóval, ez volt a Lackó elsö találkozása a hajóval. Mi korábban egy hétvégét már eltöltöttünk rajta és az alapok lefektetése után remek páros alkottunk. Akkor azonban nem volt különösebb szél, csak evickéltünk és napoztunk. Olyankor barátságos jószag ez a tutaj. Ezen az ominózus napon azonban, jó erös szél volt és mielött kihúhattuk volna a partra a hajót a bójájáról, ahol a Varjú várt a vitorlával, már el is sodort minket a szél a kikötöböl ki a nyílt vízre, persze evezö nélkül. Segítségünkre volt ebben a müveletben a kisvitorla, amit elörelátóan kibontottunk, mivel mi annyira ügyesek vagyunk, hogy evezés helyett inkább ezen vitorla segítségével kívántuk áthidalni a partig tartó kb. 25 méteres utat. Mire észbekaptunk a szél már teljesen irányíthatatlanul hajtott elfele és hiába forgattuk felváltva a kormánylapátokat, majd a vitorlát, a helyzet csak egyre romlott. Kisvártatva már messze jártunk a Varjú nyujtotta biztos menedéktöl, a kikötötöl, a vitorlánktól. Miután kimulattuk magunkat ezen az abszurd helyzeten és azon, hogy evezönk sincsen, beleereszkedtünk a vízbe és elkezdtunk kifelé úszni, hátunkon a hajóval, ami nem egyszerü feladat miközben a szél folyamatosan terelte a hajót az ellenkezö irányba és 1.5 méteres hullámok nyomtak minket a víz alá. Nem vagyunk gyenge fiucskák, de hamar belattuk, hogy ha kijutunk a parton bárhova az már jelentös eredmény lesz. A Lackóban akkor erösödött meg az az érzés szerintem, hogy a vitorlázás mégsem fenékig tejfel, és akkor éppen fénysebességgel távolodtunk a tejfelnek még a felszínétöl is. Kb. félórás hisztis úszással kiküzdöttük magunkat egy parti telekhez, ahol egy jószívü, ám az idöjáráshoz mit sem értö öregember, egy pszeudo szilárd, ellátott minket két gémeskút méretü evezövel és pár francia jótanáccsal, aztán fejcsóválva nézte ahogy kievezünk a kikötöjéböl. Ma sem értem, hogy minek eveztünk ki. Abban a pillanatban elkapott minket egy kb. sokkal erösebb szél, mint amit addig éreztünk és borzasztó sebességgel terelt befelé a tó közepére. Evezö le, srácok a vízbe, úszás ismét. Mire újra partot értünk már nagyon elegünk volt a vitorlázásból föleg, hogy mindössze egy étterem molójához és náhány cölöphöz lehetett azon a ponton hozzáerösíteni a hajót. Igyekeztünk úgy megoldani a feladatot, hogy az éjszaka folyamán ne törjön darabokra a hajó a parton, de 1 óra kimeritö úszás után már az is meghaladta az erönket, hogy felmásszunk a molóra.

Mire befejeztük a müveletet megjelent a parti örség, akiket idö közben a pincérek hivtak ki látva elkesereett küzdelmünket az életünkért és a hajóért. (Az állandó másfél méteres hullámok kb. 2 méterrel emelték meg a hajót ami minden alkalommal borzasztó hanggal csapódott vissza a vízre, miközben mi körülötte usztunk. Hogy is mondjam, nem voltunk éppen a helyzet magaslatán.) A parti házak erkélyein megjelentek a munkából hazatérö helyiek és kedvtelve figyelték bennünket. Azt gondoltam, hogy rendkívül hösiesen nézhetünk ki, ahogy küzdunk, de Varjú késöbbi elmondása szerint, akit ugye a parton hagytuk órákkal elötte a vitorlával, nem ez volt a helyzet. Ot a környezö házak egyikébe invitálták, melynek balkonjárol szinte páholyból nézhette, ahogy kiszerencsétlenkedjük a hajót a partra, majd kikötjük, majd elkötjük újra, hogy a parti örség a motorossal visszavontasson bennünket a saját helyünkre. És a mutatvány csak eztán jött, amikor a motoros megállt tölünk kb. 10 méterre majd egy 8 méteres kötelet megpróbáltak átdobni a hajónkra. Addig azt éreztem, hogy csúfosan amatörök vagyunk vitorlassal, de akkor megtapasztaltam az igazi amatörséget. Ezt a produkciót még 5 alkalommal mutatták be és csodák csodája nem sikerült elkapnunk a kötelet. A Lackó közben a vízben kapaszkodott a cölöpbe, kezében a vitorlás kikötökötele, készen arra, hogy útjára engedje a hajót, ha valami csoda folytán kötél végre veszik. Aztán a motoros sürü fejcsóválás közepette beletörödött a fizika makacs törvényeibe, megfordult és elment de elötte még mutatta, hogy jó erösen kössük ki a hajót, ök egyebet nem tehetnek. Ez volt az utolsó felvonás az idegeimnek amikor másodszorra kötöttük ki a kurva hajót az említett tereptárgyakhoz és ázott kutyaként másztunk ki a partra. Addigra Varjú is befejezte az elöadás megtekintését és roppant viccesnek ítélte. Ezt a véleményét a virtuális szinház összes nézöje osztotta, csak a taps hiányzott és a függöny.

Másnap a hasonló körülmények ellenére kénytelen kelletlen megjelentünk a tett helyén, mert a hajót mindenképpen vissza kellett vinni a saját helyére. Hosszas matekozás után kötélbiztositással kivezettük a hajót a cölöpök közül, Varjú kezelte a biztosítást a mólóról, Lackó a vízben tologatta a hajót, míg én a vitorlákat probáltam megfelelö rendben tartani. Hosszas elökészület és korrigalas után (ismét nagyszámú nézötöl kisérve) szélbe forgattuk a hajót és dagadó vitorlákkal eltávolodtunk a parttól. Aznap végre megtapasztaltuk, hogy mit tud egy megfelelöen felszerelt katamarán viharos szélben. Pár nappal késöbb negyed-fél szél között a Varjúval bemutattuk az elsö egy testen siklást, az egyik test a szél tolóerejének engedve kiemelkedik a vizböl a rajta ülökkel együtt és ügyes kötél- és kormánykezelés mellett hosszú ideig lehet vele így haladni. Ilyenkor hajszál választja el a hajót a borulástól, ami a közlejövöben be is fog következni, de ez egy elkerülhetetlen élmény minden kis vitorlás esetében.

CERN. Tudod mi az? Egy részecskegyorsító kutató telep Genf mellett. 1978-ban létrejött egy alapítvány, hogy megmérjen valamit, ami a részecskékkel kapcsolatos. Megmértek és kb. az jött ki, hogy "42", amiböl az következett, hogy további dolgokat kellett megmérni. Az eredti 1978-as telep egy 100 méter mélyen a föld alá épített alagút volt, ami körbe ment, hogy a részecskét fel lehessen gyorsítani. A 100 métert még megfejelték folyékony nitrogén hütéssel, biztos ami biztos. Gondolom meleg lehet lent, mert láttam a tartályokat és hát nem kicsik. Aztán az elsö izgalom elmúltával 1985-ban építettek egy kicsit nagyobb köralagutat, hogy a részecskék még jobban felgyorsuljanak. Aztán kitalálták, hogy abból az alagútból is ki kéne engedni és még durvábban felgyorsítani egy még nagyobb kör-alagútban. Ezzel már állítólag a világegyetem tágulására keresnek bizonyítékokat. Ez van ma, az utolsó alagút ami most készült el 30 km (!) átméröjü továbbra is 100 méterrel a föld alatt, felette városok, sportpályák, lakótelepek valamint egy nagyobb hegynek a lejtöi. Vannak még valahol erömüvek és persze az alagúthoz tartozó méröállomások is, amiknek a száma a csatolt kutató egységekkel együtt állítólag több 100-ra rúg. Egyelöre nem aggódok, mert ha jól tudom, Brooklyn még mindig nem tágul.

Szóval a CERN-ben jártunk a minap Varjúval, és a fentieken kívül még az is kiderült, hogy az internet bizonyos aspektusait is az alapítványnak köszönheti a világ. Az épület, ahova bejutottunk, tiszta labirintus. Csupa zavart szemü emberrel talalkoztunk, akiknek részecskék gyorsulnak a szemükben és arcukra írva a világ vége, ahogy közelednek a végsö kérdéshez. Amerre mentünk, kézzel fogható volt a tudás. Emberek vitatkoztak egymással táblák elött, amik érthetetlen képletekkel voltak tele. Szerintem, ha ott nem találnak ki valami teljesen újat, akkor sehol. Hatalmas, folyamatosan bövülö hangárok, végtelen nagyságú szerverszobák, számítógép rengeteg, kábel folyamok, programozók és tudósok halmozódtak fel ott 1978 óta, akiknek nap közben jogát és golfot szervez az alapítvány, hogy a szabad szellemük felfrissüljön a foglalkozástól. Nekem mikor lesz napközben joga szervezve? A füves területen bárányok legelnek, ékes példájául a környezetbarát tevékenységnek. Oket pont ezért az érzésért legeltetik ott, bár a technikusok övén fityegö sugárzásmérö csendes kattogása nem nyugtatott meg teljesen. Hiába nagy a nappali, ezek után mégsem fogok részecskét gyorsítani a TV és a kanapé között.

Amikor beköltöztünk a lakásba Márk (alkoholista kollégám, aki a baratnöjéhez költözött) ránk bízott néhány tárgyat, hogy használjuk vagy szabaduljunk meg töle belátásunk szerint. Többek között egy borzasztó lila ülögarnitúrát, ami csak annyira volt használt és elhanyagolt, hogy szinte tapintható volt körülötte a pollen felhö, ugyhogy elég volt csak ránéznem és rögtön tüsszögö rohamot kaptam, valamit egy lámpát, ami úgy néz ki, mint egy génkezelt csótány, ami ágaskodás közben kövé dermedt és mind a 8 csápja az eget kémleli. Ez a csoda egy tömör márványtalpba van ágyazva, amitöl annak a valószínüsége, hogy a közeli jövöben a helyzeti enrgiájat mozgási energiává tudom alakítani erösen tart a nullához. Futottak még, HIFI torony Noé bárkájáról 2 türhetö hangfallal, egy leszakadt ágy és néhány IKEA ruhás szekrény, olyan állapotban, mintha valaki egy aknamezön probálna meg futás közben origamizni. (Amint megigazítottam rajta a laza ajtót, rögtön ledobta a hátlapját.) Szóval, a hangfalakat kitettem a konyhába és nappaliból kivezettem a drótot, ugyhogy most sztereoban szól az wrgfm (World Radio Geneva FM). Azon is mindig csak vihognak, nem szabadulok ettöl a 'danubius kapucsinó' érzéstöl, csak tudnám, hogy ki szereti ezt a bohóckodást, biztos, hogy halálra csikizném.

A lila bútorral az lett, hogy egy hónapig az elöszobában várta a lomtalalnítást szépen egymásba forgatva, mint egy lelakkozott laokon csoport. Közben ezer vendég, barát és családtag megfordult nálunk, állandóan kerülgetni kellett és nem mondhatnám, hogy a lakás dísze volt. Nem nagyon tudtam vele mihez kezdeni, nem mertem csak úgy kirakni, itt valószínüleg börtön jár ezért, de levinni a pincébe, az meg túl melós lett volna és úgyis ott ragad évekre. Végre eljött a lomtalanítás, este levittük az utcára, utána még ittunk egy sört a Lackóval és mire újra arra mentünk, már nem volt ott. Gratulálok, az egy hónaphoz. Ha adva van egy koordináta rendszer, aminek az egyik tengelye a szabadpiaci érték a másik pedig a dizájn, akkor a jóléti társadalom fejlettségét mérö rendkívül visszatszító, lila ülögarnitúra, amit ebben a rendszerben elhelyezni próbálunk valahol az origó közelében pihen. Ki gondolta volna.

Talán túl régóta vagyok már itt. Kétszer 25 nap télisport, kétszer 2 hónap vitorlázás, 30 folyamatosan elviselhetetlen kolléga, két céges karácsonyi party. Azért a hagyomány csodákat müvel, hmmm felidézem. Nyilván az elsö céges karácsony volt az igazán megrázó élmény, mint amikor elöször lát az ember lepedö alól kicsüngö kart egy közúti balesetben. Ez, az az esemény, amikor 30 mackónadrágos munkatársat szmokingba kényszerít a szociális érzekenység. Sose láttam még ennyi rikító csokornyakkendöt, mindenféle hóemberekkel és mackókkal, a szivárvány minden színében. Nem tudom, hogy ez a kiegészítö a különcséget volt hivatva hirdetni vagy az ízlés tökéletes hiányát, mindenesetre hasonló hatással van az emberre, mint egy tolakodó dekoltázs. Dialógus közben az ember képtelen a másik arcát figyelni, mert akaratlanul is elvonja a tekintetét az az élénkpiros nyulas nyakkendö, ami a hófehér szmokinging gallérjáról feni rá a fogát. Ilyenkor már tényleg nem segíthet más csak az Antiochiai Szent Kézigránát.

A vacsora egy gyönyörüen kivilágított lausanne-i szinházépület egyik különtermében került megrendezésre, melyet egy néhány órás koktélparti elözött meg. Az étel nagyon dekoratív volt de a vizuális élményen túl különösebb élvezeti értéket nem képviselt. Hatalmas tányérokon falatnyi húsok és cseppenként adagolt mártások mellett, falatnyi zöldségek hirdették a gasztronómia diadalát. A magam részéröl többre értékeltem volna egy fasza kis karacsonyi pacalt. Fiuk, ha a karácsonyi hangulatot azzal igyekeztétek biztosítani, hogy 3 óra alatt mindenki sügér részegre itta magát, akkor rendkívül ünnepélyesen éreztem magam. Az esemény költségvetéséröl annyit, hogy a szervezö irodának meg kellett adni elözetesen a létszámot és azt hogy átlagosan, óránként mekkorára becsüljük a fogyasztásunkat. Majd az esemény idötartamát alapulvéve a négy alapmüvelet segítségével kaptunk ajánlatot. Mikor megtudták, hogy a cég nagyrészt angolokat foglalkoztat a végeredményhez még hozzátettek 25%-ot. Ahogy korábban olvastam, "az idö pénz - gondolta a pincér és hozzáadta a számlához a dátumot". Kellemes harácsonyt.

A második karácsonyt a magánlevelezésemböl idézem: Tegnap volt a karácsonyi buli. Te hallotál már ilyet, szerdán rendezni bulit? Borzasztó volt. Mindenki úgy öltözött fel ahogy akart, mivel tavaly a kötelezö szmoking botrányosan eklektikus konstellációkat eredményezett. Mi úgy néztünk ki a Varjúval, mint akik Woodstockból érketnek a többiekhez képest, akik fekete öltöny - csokornyakkendöben gondolták elengedni magukat. Aztán az angolok kb. fél óra alatt annyira berugtak, hogy nem ismerték meg egymást. Késöbb, miközben éppen tósztokat mondtak, hogy ez a cég aztán nagyon rendben van és nagyon odafigyel, a sikereink rendkívüliek és mindenkinek köszönünk mindent, a Kiskabát nevü kolléganöm (Jackie), aki mellesleg a Graham csaja - a felesége mellett -, behisztizett, hogy öt miért nem Graham mellé ültették, ha annak nem jött el a felesége (egyre pikánsabb) de addigra annyira részeg volt, hogy elmaszatolt sminkkel, potyogó könnyekkel kiabált tántorogva az étteremben, hogy "Nobody cares about fucking anything in this company!" Mire megpróbálták kivezetni, de akkor meg menekülés közben nekiesett a ruhatárnak és közben azt üvöltötte, hogy a Graham hazaküldte öt és mit képzel. Naggyon durva volt. Kiskabát annyira kiborult, hogy sarokba kelett szorítani, rejtve a kiváncsi tekintetek elöl és ott próbáltak vele szót érteni. Ezután elhangzott még néhány tószt a toleranciáról meg az empátiáról aztán a buli hamar véget ért.

A bróker élete csupa titok es cselszövés. Fájóan aktuális téma. Szivesebben írnék arról, amikor még diót gyomláltam az üvegházban, de akkor mindenki megmarad abban a hitében, hogy a bróker, az aztán tényleg egy lehúzós köcsög. Nyilván elöfordul, de azért van, akiröl sosem derül ki. Pláne, ha olyan területen próbálunk nagyot szakítani, amihez még szakembernek is kell lenni. Szakadjunk el egy kicsit a tözsdétöl és merüljünk bele az állampapírok csodálatos világába.

A magyar állam adóssága többek között állampapírok formájában ölt testet. Ez az adósság úgy keletkezik, mint minden más adósság, a kis buta többet költ, mint keres. Ezeket a papírokat, amit az állam ad el a lakosságnak állampapíroknak hivják. Van belölük 1 hónapos, de van 15 éves is, és érthetö módon ennek az egész bohócságnak semmi köze nincs a tözsdéhez. Még nem rólam szól a történet. Olyat még senki sem látott, hogy az Almássy térnél leszállt a 4-6-os villamosról az állam, besétált a szabadidö-központba és felszólította az úri közönséget, hogy pogózas helyett vásároljanak állampapírt. Adódott hasonló eset, de az csak egy sima "...heee öreg nem tudnál adni pár forintot? " formájában hangzott el és érdekes módon teljesen analóg hiányfinanszírozási célzattal. Tehát az állampapírért be kell menni a bankba, ahogy a bank is bemegy az állam adósságkezelö központjába (AKK) a papírokért. Ha azonban az állam az adott pillanatban nem kíván papírt eladni a bankoknak, akkor a bankok egymástól kénytelenek azt megvenni. Ennek több oka is lehet. Egyrészt ott áll sorban a lakosság a kis megtakaritásaival, amiken különbözö hosszúságú papírokat kiván venni és ezekkel a papírokkal a banknak folyamatosan rendelkezésre kell állnia. Másrészt, van minden banknak egy tetemes összegü alaptökéje, amit a sorban álló lakosság minden egyes tranzakciója csak gyarapít, mivel nyilván drágábban adja el nekik a papírt, mint amennyit az államnak fizetett érte és ezt az egyre halmozódó összeget jobb ha állampapírban tartja, mintha részvényt vesz rajta, mert így nagyobb rajta a garancia. "..és neki csak egyben kell maradnia." Olyan egyszerü az egész. Ezért aztán a bankok folyamatosan adnak-vesznek papírokat egymás között. Miért kell folyamatosan adni-venni? Miért nem csak egyszerre vásárolnak az egész pénzükért egy csomó állampapírt és aztán bevarják a kabát-bélésükbe? Hát mert spekulálnak vele azért. Tudom, hogy most kártyavárként omlik össze a világról alkotott képetek, de az állampapír nem minden esetben a szivroham utáni rehabilitációs priódus ideális befektetése. A kabát bélésbe varrt csomag szerencsétlen esetben nem ér többet pár év múlva, mint a vatelin, amit helyettesít. A legegyszerübb eset az államcsöd, amikor bármit is garantált az állam korábban, az nem ér többet, mint egy marék lepke. De nem ezért adják-veszik a papírokat. Ez csak egy példa volt arra, hogy talán semmi sem biztonságos annyira, mint a vatelin...

A folyamatos kereskedés misztikus oka, hogy a különbözö hosszúságú papíroknak különbözö a kockázata és amelyik bank ügyesen cserélgeti a birtokában lévö különbözö hosszúságú papírokat, az még többet keres rajtuk, mint az, aki nem. Nyilván. Egy egyszerü példával szemléltetve, ha egy 80 éves ember hosszú távú befektetést keres és 15 éves papírba fekteti a pénzét, akkor lejártakor szomorúan veheti tudomásul, hogy jó lett volna inkább csak 10 éves befektetést választani, mert ugyan gyönyörü a ház, amit lejáratkor vásárolt, csak pont nem lehet rálátni a nyugdíjjas otthon ablakabol, ahol 3 éve lakik, infúzióval a karjában. Nincs értelme sokkal mélyebbre menni, mert innen már csak egy lépés van hátra az én munkámig.

A bankok egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy nem tudják mennyibe kerül az állampapír, ha nem az államtól, hanem egymástól vásárolják meg, mert ki ennyit mond, ki annyit. Ezért egy ideig minden nap felhívják egymást számtalan alkalommal, hogy megtudják, ki, mit, mennyiért ad és vesz adott pillanatban. Aztán egyre többen lesznek és már csak néhányat hívank fel, mert nincsen idejük egész nap telefonálni, mert akkor inkább különleges tudakozó lennének és nem pedig bank. De akkor nem tudják, hogy kinél vannak a legjobb árak és néha, amikor nincs idejük körültekintönek lenni, egészen buta áron adnak és még butább áron vesznek papírokat. Mindaddig megy ez, amig pár ember ki nem találja, hogy sokkal többet kereshetnek, ha felmondanak a különleges tudakozónal, és ök hívják fel számtalanszor a bankokat naponta, felírva, hogy mi mennyibe kerül. Amikor pedig egy bank tudni akarja a legeslegjobb árat adott papírban, adott pillanatban, adott mennyiségre, akkor egyedül öket hívja fel, és cserébe az idö és a pénz megtakarításáért fizet nekik némi csekély összeget. Hát ezek vagyunk mi, kiugrott tudakozósok, volt zöldségesek és nagy ritkán, ha elég mélyre ás az ember találhat diplomás szakembereket is. A napom nagy része azzal telik, hogy figyelem a különbözö papírokat, összehasonlitom öket egymással, kiszamolom a különbséget köztük, aztán interpolalok, felrajzolok spline-okat, aztán simitom öket harmad- és negyed-fokú logaritmusokkal. Ha mindezzel megvagyok akkor keresek 2 bankot, akik pontosan annyira nem értik, hogy a fenti dolgok mit jelentenek, mint esetleg ti, de mivel nekik ez a dolguk ezért ök óvakodnak beismerni, hanem okosan hümmögnek a telefonba és hagyják magukat rábeszélni az üzletre. Azokkal, akik értenek hozzá sokkal nehezebb helyzetben vagyok, mert amikor az eredménnyel és a tanácsaimmal megkeresem öket, akkor kiderül, hogy tulajdonképpen én sem értek hozzá. Hát ez az én munkám...

Néha, amikor reggel munkába menet útba ejtjük a tóparti utat, a víz olyan sima és rezzenéstelen, mint a bársony, a kacsák pedig pedálozva követik a parton sétálót, buta szemüket a kifli csücskére függesztve. A múltkor a lakás ablakából felfedeztünk egy hatalmas sirályt, ami a szomszéd háztetön pihenve, kiváncsian fürkészete az ablakunkat. Miután nem bírtuk elpöckölni az éppen szívott cigaretta csikkjét a madárig, egy kis darab zsömlét kínáltunk oda, mire suhogó szárnycsapásokkal felrepült és percekig lebegett az ablakunk elött. A sirályok mindig lebegnek, de a legritkább esetben verdesnek a szárnyukkal, megfigyeltem.

A múltkor megosztottam Sarppal az elméletemet, mely szerint a sirályok azért kedvesek a szivemnek, mert alapvetöen tiszta állatok. Rengeteg halat esznek és sokat fürdenek. Erre enyhe mosollyal a szája szögletében meghívott a szülövárosába Isztambulba, ahol a sirályok hemzsegö kolóniákban laknak a végtelen szemétdombokon  és fülsértö vijjogással harcolnak az inyenc szemét-falatokért. De az elméletem tetszett neki. Az ablakunk elött lebegö példány röptében kapta el a zsömlét, és elszállt a tó felett. Kis idö múlva egy nagyobb madár-kolónia körözött az ablak elött és visongva vadászták le az elhajított darabokat. Igy lehet reggelire elfogyasztani egy 2 kilós veknit.

Tegnap ültünk a vonaton útban a genfi reptér felé, és ismét végignéztük, ahogy a melettünk ülö srác kivesz egy hosszú papírt a zsebéböl, csavar egy nittet, csíkot morzsol a papírra, finom mozdulatokkal dohányt kever hozzá majd gyakorlottan befejezi a cigarettát. A szokásos menetrend szerint a harmadik slukk után megelent a kalauz, mosolyogva kezelte a jegyünket majd kisétált a füstfelhöböl. Még nem bírtam megszokni, hogy legkevésbé zenésznek tünö emberek álldogálnak a buszmegállóban, trombitával a kezükben.

Valamilyen értehetetlen okból a svájci bankközi brókerek nem hívjak magukat brókernek, hanem bookmakernek. Egyetlen helyen hallottam ezt korabban, a lóversenypályán. A 'best bookie' (beszt buki) kifelyezést naponta kb. ezerszer hallom, de még mindig nem tudom eldönteni, hogy honnan jön. Az egyik lehetöség, hogy egy bróker tarsadalmi megbecsültsége ebben az országban sem múlja felül az otthoni szintet, mely szerint mindegyik egy lehúzós köcsög, ezért inkább egy sokkal hangzatosabb, bár a többség által érthetetlen néven nevezik magunkat. A másik ötletem, hogy ehhez a munkához pontosan annyi ész kell, mint a lóversenyhez, csak a tabularáza helyett a kezemben 2 telefont szorongatok. Mindkét lehetöseg megnyugtat, mert erösiti azt a hitemet, hogy kemény munkával es ésszel bármit elérhetek ebben a szakmában.

Egy pár dolgot az irodáról, meg a kollégáimrol, ami kicsit színesíti a képet. Ne gondoljatok valami komoly munkahelyre, ahol az embert megfullasztja a gondolat, hogy egy kis pont egy hatalmas és áttekinthetetlen gépezetben, vagy egy bankra, ahol a liftben az emberek arccal az ajtó felé várják, hogy felérjenek a szintjükre, és kínosan hallgatnak amikor a mögöttük álló fingik egy öblöset. Az általános gyakorlat szerint Pesten is, de föleg a nyugati pénzvilágban az öltöny és a nyakkendö olyan alap jelmez, amit egy gyakorlott bankár még a strandon 40 fokban is hanyag eleganciával képes viselni. Szinte genetikai adotság, a génjeibe van programozva a szerencsétleneknek. Mi, ehhez képest egy izgalmas játszóteren dolgozunk inkább, ahol golfütök vannak a falhoz támasztva és golflabdák szana-szét a földön, valamint egy focilabda kirándul az üres helyeken. A 25 ember, aki itt kiabál egesz nap küzdve a mindennapi betevöért, jó esetben farmer-pulcsi kombinációban gongolkozik, de szinesíti egy-két mackónadrág, biciglis gatyó es szinte fürdököppeny is a képet. Azért nem teljesen a zárt osztály, de furcsállottam, amikor a fönököm megjelent gyöngyözö homlokkal kora reggel, hosszú müanyag biciglis nadrágban, fenekén szivaccsal bélelve, a bokáin azokkal a szoritó pántokkal, hogy be ne darálja a lánc, és egy 'good mooning' kiséretében lenyúlt az asztal alá, elövett egy tekercs wc papírt, tekert, szakított, kifújta az orrát, újra tekert, szakított, megtörölte a homlokát, es elkezdett dolgozni. Megjegyzem volt nála váltóruha, de aznap nem volt kedve átöltözni, úgyhogy karcsúra gumírozott bokákkal, zokniban üzletelt. A másik fiú (best bookie of London) soha nem fésülködik, és szigorúan a legutolsó oldszkúl divat szerint mackófelsöben jár dolgozni. Gyakran eszembe jut vasi Esztinek a következö 2 sora:

'Szombat este felveszem a mackómat,
Elszegödöm Budapestre mackónak...'

Az lejött az elsö hét után, hogy a formalitásra nem sokat adnak, es ha az ügyfeleink nem látják, akkor hüvelykujj szabályként mindenki úgy csinál bohócot magaból, ahogy neki kedves. A két cégalapitó közül az egyik nem dohányzik, a másik igen. Eltéröen az otthoni mentalitástól, mind a kettö aktivan dolgozik napi 10 órat, mint bookie, így biztosítva saját anyagi biztonságukat és elvböl nem szakítanak a szokásaikkal. A Graham asztalánál ezért lehet dohányozni, a Hugh-énál nem. A két asztal egymás melett van, ugyhogy én középen kb. bekaphatom. Vicces, hogy amikor minden irodából a világon kiüldözik a dohányosokat, akkor egy svájci cég ezt a megoldást tartja kielegítönek. De hát az én cégemmel én is azt csinálnám amit akarok. Az ablakok nyitva, az immunrendszerünk erösödik, egyáltalán nincs füst ettöl még, és mindenki jól érzi magát. Aki dohányozni akar az lép kettöt jobbra, aki meg nem, az meg balra. Nekem jo...

A másik fura dolog a hütöszekrény. Graham Johnson megrögzött sörivó, ezért 5 után (beer o’clock) engedélyezett a sörözés az irodában. A munka simán eltart este 7-8 óráig, és 5 után pár perccel mindenki elvándorol a hütöig és magához szólít a kényelem-érzetének megfelelö mennyiségü deresen csillogó dobozt. Ezután tovább dolgoznak, mint a megszállottak, de mindenki jóizüeket kortyol a sörböl. A munkahelyen. Laza. Persze 25 ideges ember napi sörszükségletét fedezni nem könnyü, ezért a hütönek mindig tele kell lennie sörrel. Kialakult szokás, hogy amikor új ember jön, akkor minden új üzletért, tartozik a cégnek venni egy karton sört. Pénteken kisétáltunk a Lackóval a szupermarketbe, és felpakoltunk 3 karton sört, a tartozásunkat. Az elsö héten kötöttünk SWAP-ot, FRA-t, BOND-ot, csupa egzotikus malacságot. De a levegöben lóg még 2 rekesz az IRS-ért meg a BILL-ért, csak azt próbáljuk halasztani, mert még életemben nem költöttem 3 karton sörre 25 ezer forintot.

Life is a journey. Let it begin.